Vinkó József (Heti Válasz)
Ha nem áldozunk is naponta rizstésztát Földisten fiának, mint a derék őslakók Bali szigetén, ha nem terítünk is meg (elhunyt) rokonainknak, a síron malacsültet felszolgálva, mint halottak napján a mexikóiak, Luca-nap még sokan emlékeznek arra, hogy a Gergely-naptár bevezetése előtt december 13-án volt a leghosszabb az éjszaka, és ilyenkor illett fokhagymát dugni a kulcslyukba. Vagy keresztet rajzolni vele az ajtóra, hogy elűzzük az ártó szellemeket.
Azóta persze – hála a csillagászok számításainak – a téli napforduló december 21-re költözött. Vidéken azonban még ma is él néhány babona. Ha Luca-napon lapos tálakban 12 búzaszemet csíráztatunk, karácsony napjára zöldülnek ki. Ezzel nemcsak a karácsonyi asztalt díszíthetjük, de következtethetünk a jövő évi termésre is. (Ez a lucabúza: minden magocska egy-egy hónapot jelképez.) De ki kíváncsi itt a jövő évi termésre? Pedig hasonló időjóslás a hagymakalendárium is. Ha félbevágunk egy fej vöröshagymát, lehántunk róla 12 réteget, szépen sorba rakjuk januártól decemberig, s mindegyikbe szórunk egy kevéske sót, másnapra megtudhatjuk, milyen időjárás lesz az új esztendőben. Amelyik hagymagerezdben elolvad a só, csapadékos, amelyikben megmarad, száraz hónap lesz.
Bár többnyire megfeledkezünk róla, karácsonyesti vacsoránkat is ősrégi rituálék határozzák meg. A paraszti kultúrában szinte minden ételnek mágikus jelentése volt. A bab, borsó, mák a bőséget, a fokhagyma az életerőt, a méz az élet édességét, a rétes a hosszú életet jelképezte (nyúlik, mint a rétestészta), a diót rontás ellen kínálták, de jósoltak is belőle. Külön rituálé volt a frissen sült kenyér megszegése. A kalácsból (ha volt) az első falatot szétosztották egymás között, hogy a család összetartson, az almát pedig annyi gerezdre vágták, ahányan az asztalt körülülték.
Varázsereje volt a karácsonyi terítőnek is, a bőséget és az egészséget jelképezte, ezért később sütő- vagy magvető abrosznak használták. Sok helyütt két abrosszal terítettek. A piros csíkos terítőn böjti ételeket szolgáltak fel, majd a fehér damaszton – az éjféli mise után – bőséges lakomát. A maradékot (a karácsonyi “morzsát”) az asztalon hagyták, hogy éjszaka az esetleg betérő szellemek is falatozhassanak. Vacsora közben a háziasszony nem állhatott fel (különben az új esztendőben rossz kotlósai lesznek), az étkek felszolgálását a többiek végezték. Aki könyökölt, annak kelései nőttek, aki káromkodott, kólikás lett. A töltött káposzta, húsleves, mákos guba, bejgli paraszti hagyománynak számított, a borleves, a rántott ponty városi jövevénynek. A hal részben a bőséget fejezte ki (lásd halpénz), másrészt böjti étel is volt. Töretlen népszerűségében szerepet játszhat, hogy a hal görögül ikhthüsz, s ez mozaikszóként a Megváltót jelöli. A ma divatos pulyka angolszász hatásra került a karácsonyi asztalra.
Babonák és hiedelmek határozzák meg újévi szokásainkat is. Mivel “a sertés előretúr, a szárnyas meg hátrafelé kapar”, a régi hagyomány szerint aki nem akarja eljátszani szerencséjét, szilveszter estéjén nem ehet malacot, csak nyulat, halat, szárnyast, hiszen a nyúl elinal, a hal elúszik, a baromfi elrepül, mint az óesztendő, s magával visz minden rosszat. Újév napján aztán igyekszünk belekapaszkodni a malacba, lassan már tényleg a derék röfi farka az utolsó reményünk. Mert hát az ember bizakodó, ezért süt szerencsepogácsát (benne elrejtve pénzérme), ezért főz lencsét, mint III. Ramszesz szakácsa. S bár Ézsau képes volt eladni Jákobnak elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért, a hüvelyes karrierjét ez nem árnyékolta be: a lencse ma is a szaporaságot, a gazdagságot jelképezi.
Úgyhogy advent a remény időszaka. Várjuk a csillagot. Van, aki a betlehemit, mások a Michelint. A Kisded biztos megérkezik, az abroncsemberre még várni kell. De hát Magyarországon csodából egy is elég.
