Elhunyt dr. Faragó Sándor (1945–2008) „pingpongdoki”, gyermekorvos, gyermekpszichiáter.
Dr. Faragó Sándor gyermekpszichiáterként dolgozott a ’70-es években az Országos Ideg– és Elmegyógyászati Intézet – mai nevén Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet – gyermekpszichiátriai osztályán, ahol kábítószerfüggõ fiatalok kezelése volt a feladata.
Késõbb Budapesten, a III. kerületben gyermekorvosként praktizált, és kezdte el a ma már országosan is elterjedt éjszakai pingpongbajnokság szervezését. A nagyszerű ebben az ötletben az volt, hogy a fiatalok ezt nem kábítószerellenes propagandának fogták fel, hanem esti szórakozási lehetõségnek. A Magyarországi Éjszakai Sportbajnokságok Egyesülete 2008-ban már több mint 40 egyesület működött együtt. Menetközben a program nemzetközivé vált,és Erdélyben, Ukrajnában, Szerbiában közel tíz testvérklub működik. Dr. Faragó Sándor egész életét a gyerekek gyógyítása, és ennek a mozgalomnak szervezése, elismertetése, bemutatása töltötte ki.
Jakab Péter
Részlet a Népszavában 2000 szeptemberében megjelent írásból
Pingpongdoki
Elsõsorban azok a fiatalok szoktak rá a preventív éjszakai pingpongra,az ezzel járó dumcsikra és közös programokra, akik nem tudtak magukkal mit kezdeni, s elõbb-utóbb törzsdiszkósokká és a drogárusok prédájává válhatnak – mondja a kortalan dr. Faragó Sándor, aki minden bizonnyal egy új orvosi mesterséget honosít kis hazánkban. A pingpong doki néven elhíresült gyermekpszichiátert és –szakorvost akkor ismertem meg úgy istenigazából, amikor egyszer éjfélkor felhívott, s azt kérdezte, lenne-e kedvem Kaszásdülõn pingpongozni vele. Ma sem tudom, hogy miért lett kedvem. Az alábbi vallomás azon az éjszakán hangzott el.
*
„Négyéves korom óta gyermekorvos akarok lenni, pontosabban gyermekpszichiáter. Édesapám orvos volt Debrecenben, abban nõttem föl, hogy várják, mint egy Istent. Minden érdekelt, amit csinált. Hatéves lehettem, amikor megígérte, ha éjszaka hívják beteghez, felkelt, és vele mehetek. Sose felejtem el, mikor az elsõ ilyen alkalommal szekéren mentünk a tanyára. Csodálatos volt. Apám mindenféle orvosi mesterséget űzött, fogat húzott, sérvet operált, műtõ volt a lakásunkban. Akkoriban nem lehetett küldözgetni a pacienst mindenhová,és nem csak a deklaráció szintjén működött az úgynevezett befejezett ellátás. Szegény apám nehezen viselte el, hogy orvos akarok lenni, ráadásul gyermekpszichiáter, amit akkoriban még úgy mondtam: gyerekcihológus. Nem igazán tudtam, mi ez a mesterség, inkább csak éreztem, hogy a lelkileg sérült, gyámoltalan gyerekekkel akarok foglalkozni. (…)
Visszatérve a gyermekpszichiátriára: húszegynéhány évvel ezelõtt nem volt kurrens orvosi mesterség, most sem az. Mikor abszolváltam, jó, ha húsz gyermekpszichiáter volt az országban, s egyedül én büszkélkedhettem gyermekorvos szakvizsgával is. Akkoriban kezdtünk el kábítószerrel foglalkozni. A 70-es években jöttek be a szipus gyerekek, s õriztük õket a gyerekosztályon. Mást nem igazán tehettünk. Ezerszer megkérdezték már tõlem, tehettünk-e volna értük valamit, mindannyiszor azt válaszoltam, hogy semmit. Lenyugtattuk õket, bent voltak kéthárom hétig, aztán mehettek. Ez egy zárt osztály volt, mi voltunk az országos gyűjtõhelye a szipusoknak, idõnként jelenteni kellett a létszámot. Sokat töprengtem azon, hogy a mai tudásommal jutottam-e volna valamire. A válasz: nem. Ezért is adtam a fejem a megelõzésre. Elõfordult, hogy feltépték a linóleum padlót, hogy a megkeményedett ragasztót szagolgassák.Nem volt pszichoterápia és semmiféle elõzménye az ilyesfajta ellátásnak. Olyan, hogy kábítószer, hivatalosan nem létezett, így nem tehettünk semmit ellene. Beszélni nem lehetett errõl a kapitalista mételyrõl, és miután kiírtuk õket, sorra haltak meg a fiatalok. Évente csaknem húsz 18 éven aluli gyerek. Egyszer bejött egy mama, hozta a második gyerekét, hogy az is rászokott. Az elsõszülött fia is a betegem volt, egy tanulmányi kiránduláson fagyott meg szipus állapotban. Akkor határoztam el, hogy hagyom a fenébe az egészet, kinéztem magamnak a lakásomhoz legközelebb lévõ gyermek körzeti orvosi állást Óbudán, azóta is ott vagyok. Tudják rólam, hogy „kurva” vagyok, mindenütt jól érzem magam és imádom a gyerekeket.A változás az volt, hogy míg a pszichiátriai osztályon órákig beszélgettem velük, a rendelõben nonstop jöttek a kisebb-nagyobb gyerekek, felhúzott inggel, azt mondták, ááá, és közben arra gondoltam, hogy én itt meg fogok hülyülni. Kínomban rajzoltam egy malacot a receptre, hogy valami kapcsolat legyen, és odaadtam a gyerekeknek. Ebbõl aztán hagyomány lett, számos gyûjtõ van a mamák között, akik még kislány korukban kaptak malacot tõlem, és most hozzám hozzák a gyerekeiket. Szerda este beállított a rendelésre az egyik ilyen mama a Zsuzsi lányával. Kérdeztem, mi a baj, mire ezt mondta: hál’ Istennek semmi, de a gyerek reggel addig nem volt hajlandó óvodába menni, amíg meg nem ígértem neki: este elhozom, hogy kapjon egy malacot. Késõbb nyomdát csináltam, bevittem az otthon már „nemkell” játékokat egy zsákban, leraktam a váró közepére. Délután jöttek az anyukák a bölcsõdében belázasodott gyerekekkel, nem volt náluk semmiféle játék. A kulcslyukon figyeltem a fejleményeket. A kicsik tudták a dolgukat, ha egyszer egy hegynyi játék kínálja magát a doktor bácsira való várakozás közben. A jól nevelt mamák próbáltak rendet tartani, hogy „ne menj oda kisfiam”, „nem a tiéd“, de mintha a pusztába kiáltottak volna. Mígnem egy rossz gyerek áttörte a képzeletbeli kordont, és nagy örömömre elszabadult a pokol. Sok játéknak lába kelt, ezért kiírtam, hogy a felesleges játékokat hozzák be, és akkor volt megint mivel múlatni az idõt.
A kollégák szent borzadállyal lesték, hogy mit találok ki éppen. Amikor például csúszdát csináltattam a váróban, annak óriási sikere lett. Volt olyan gyerek, aki kifejezetten csúszdázni jött be.
A rendelési idõ a játékterápia révén nem hosszabbodott meg, azért sem, mert váltáskor át kell adni a rendelõt. Én különben is gyors diagnoszta vagyok, elég hamar tudok dönteni, így jut idõm a partnerkapcsolatok ápolására, amelyek során, biztos ami biztos, minden óvodás lánynak megkérem a kezét. Ha az ember öregszik, és pár évet eltöltött a szakmában, el tudja dönteni, hogy a napi hetven paciensbõl tíz gyerek és húsz anyuka azért jön, mert engem akar látni, mások a piacra mennek, útba esik a gyerekrendelõ, amikor éppen az õrült doki van bent. Így könnyen kiszûrhetõ az az öt súlyos eset, akire oda kell figyelni.
(…)
Hat évvel ezelõtt elindítottam valamit, amibõl országos mozgalom lett. A lényege az, hogy miközben javában fújdogáltak a demokratikus szelek, megjelentek nálunk is a keménydrogok, s arra gondoltam, itt csak a megelõzés segíthet. Valaki mondta, hogy az Egyesült Államokban működik az éjszakai kosárlabda liga. Egy Standyfar nevű szociális munkás arra a megállapításra jutott 1986-ban, hogy a fiatalkori bűnözés és a kábítószerkereskedés este kilenc és hajnali három óra között virágzik a legjobban, ezért ebben az idõintervallumban elkezdett kosárlabda-meccseket szervezni csellengõ fiataloknak. Egy év alatt felére csökkentek a bűnözési mutatók a különbözõ régiókban.
Azóta ez már az amerikai kormány által támogatott program, a különbözõ klubok repülõvel mászkálnak az éjszakában, hogy megmérkõzzenek egymással. Baromira megtetszett nekem ez a dolog, azonmód elhatároztam, hogy én leszek a magyar Standyfar. Azzal a különbséggel – bár imádom a kosárlabdát –,hogy az éjszakai pingpong mellett döntöttem. Három oka is volt: ez tűnt a legolcsóbbnak, kitűnõen játszom, és volt egy asztalom otthon. A helyszín nem okozott problémát, a rendelõben hatalmas várók vannak, ahol este nyolctól reggelig nem történik semmi. Gondoltam, behozom a pingpongasztalt, s uccu neki fakereszt.
Az akció hosszas huzavonával kezdõdött, miután valóban óriási probléma, hogy lehet-e éjszaka egy üres teremben
bármit is csinálni. Végül a saját szakállamra belevágtam, mint utóbb kiderült: Európában elsõként. Tudtam, hogy semmi baj nem lesz belõle, aláírattak velem egy papírt, miszerint a vagyonommal vagyok felelõs, ha történetesen beszivárognak éjnek évadján a gengszterek.
Elkezdtünk a védõnõkkel pingpongozni péntek és szombat éjjel, az ablakon át egyre többen nézték, hogy ugrálunk az asztal körül. Az elsõ alkalommal nem jött be senki, a második hétvégén négyen csatlakoztak, azóta átlag 30–40-en, de voltak már százan is. Elsõsorban azok a fiatalok szoktak rá az éjszakai pingpongra, az ezzel járó dumcsikra, közös programokra, akik addig nem tudtak magukkal mit kezdeni, s elõbb-utóbb törzsdiszkósokká és a drogárusok prédájává válhatnak. Egy ideje új helyen nyomulunk, az országban számos településen pingpongoznak megannyi személyiség– és egészségkárosító tevékenység helyett.
Több hazai és nemzetközi éjszakai bajnokságon vagyunk túl, s úgy tűnik, hogy az aktuálpolitikától függetlenül rokonszenv nyilvánul meg az ügy iránt. Egyetlen példa erre: egy ízben Demszky Gábor fõpolgármester mérkõzött meg a zöld asztal mellett Deutsch Tamás, akkor még leendõ ifjúsági és sportminiszterrel. Nem emlékszem, hogy ki gyõzött akkor, de szívesen adnánk lehetõséget akár évente többször is a két érdemes férfiúnak a visszavágóra.
Az elsõ három évben minden este kilenctõl hajnali kettõ-háromig, de volt, hogy reggel hatig a gyerekekkel voltam, akik között szép számmal elõfordulnak felnõttek is. A feleségem és a kislányom eléggé megszenvedte a tartós távollétemet. A hétvégi éjszakázásokkal végül azért hagytam fel, mert kitűnõ munkatársaim lettek, akik – bár továbbra is én vagyok a „bandavezér” – nélkülem is boldogulnak. Standyfar meghalt már hat éve, de a fiatalok ugyanúgy kosaraznak éjszakánként Amerikában, mint az õ idejében.
(…)
Hiszek abban, hogy lehetséges a fiatal generáció éjszakai szórakozási kultúrájának a megváltoztatása. Ezért lett leküzdhetetlen mániám, hogy mozgalmasítom az éjszakai pingpongozást. Évekig jártam az országot egy videókazettával, amelyen a különbözõ televíziós felvételeket rögzítettem. Minden olyan rendezvényre betoppantam, ahol fiatalokkal foglalkoztak, és lejátszottam a negyedórás felvételt. Bárki meggyõzõdhetett róla, hogy ugyanolyan srácok püfölik a labdát, mint õk, meg egy öreg bohóc. Általában olyan emberek harapnak rá, hogy a pátriájukban éjszakai pingpong klubot hozzanak létre, akiknek ugyanazt az õrületet látom a szemükben, mint borotválkozás közben reggel a tükörben.
