Az utolsó szál

Nehéz leszokni a dohányzásról – ez régi igazság. A nikotinfüggőség kezeléssel nem gyógyítható „betegség”, ez is örök igazság. Viszont az is igaz, hogy hiába prédikál nekem nemdohányzó barát, orvos, média, hiába a fogadalom Szilveszter éjjelén, hogy ez az utolsó, ha itt bent az agyamban, a szívemben nem határozom el magam keményen, eltökélten, akkor megette a fene a leszokási kísérletet. Meddő próbálkozás marad, különösen, ha valaki olyan régi dohányos, mint én.

1967-ben kezdődött, a sárospataki Rákóczi Gimnázium Kossuth kollégiumában. Negyedikes voltam és elégedett. Jó tanuló, amolyan csajozós, kiegyensúlyozott srác. Jól éreztem magam a bőrömben, de hiányzott valami. A kollégiumban a negyedikeseknek szabad volt cigarettázni, egy meghatározott helyen, a DOHÁNYZÓ-ban. Csupa nagybetűvel, mert itt kezdődött el valami, ami végig kísért életem egy jelentős szakaszán. Felkapott hely volt. A vagányabbak jártak oda, s mi, a többiek felnéztünk rájuk. Csak úgy, cigizés nélkül is be-bejártunk oda dumcsizni, cikizni a tanárokat, (akik megérdemelték), vagy megbeszélni: a negyedik B-be, vagy a harmadik C-be jár-e a legszebb lány?
A családomban Édesapa és bátyáim – akik szintén a pataki gimnáziumba jártak – is cigarettáztak már, az volt otthon a hagyomány, hogy érettségi után lehet csak rágyújtani, és bizony az „érés” napján már Édesapa kínált meg cigivel. Ettől tényleg érettnek éreztem magam, sokkal inkább, mint amikor az érettségi oklevelet a kezemben tartottam.

Egyetlen bökkenő volt: ahhoz, hogy a koleszben cigarettázhassak, szülői engedélyre volt szükség. Azt viszont, mint már említettem, csak érettségi után kaptam volna, de akkor már minek? Fél év volt hátra a nagy napig, s minthogy mindenképpen be akartam kerülni a „hivatalosan” dohányzók közé, írtam egy szülői engedélyt, aláírtam Édesapa helyett (mennyit gyakoroltam) és a bátyám feladta abból a faluból, ahol a szüleink laktak. Teljesen korrekt volt, elfogadták. Furdalt a lelkiismeret, ma is szégyellem magam emiatt, de annyira akartam… hiszen azt mondták a srácok a dohányzóban, hogy számos kellemes érzést okoz a cigarettázás, ellazulást, elégedettséget, intellektuális élénkséget, jó közérzetet társaságban.
Amikor a napokban CT vizsgálatra kellet mennem, mert az óbudai lelkiismeretes és nem mellesleg tökéletes diagnoszta tüdőgyógyász Doktornő (Dr. Argai Katalin) látott valami elváltozást a tüdőmön, eszembe jutott a szülői engedélyhamisítás, és az a szintén örök igazság, hogy „Isten nem ver bottal”, ez a büntetésem. Így kezdődött tehát.
Emlékszem „Terv”-et szívtam, néha „Kossuth”-ot, eleinte csak pár darabot, max. négyet-ötöt. Soha nem számítottam nagy dohányosnak, „fénykoromban” sem szívtam el egy doboznál többet naponta. Katonakoromban diliből vettünk „Munkás”-t, menkesz, úgy hívtuk. Szívjad haver, amerikai cigi, nagyon menő. Aztán egy slukktól úgy elsápadt, majdnem a gyengélkedőn kötött ki. Később jött a „Szimfónia”, a „Sophinae”, a „Multifilter” és így tovább. Még egy szál „Gitannes”-t is szívtam, megkínáltak, az a francia idegenlégiósok ellátmánya volt. Gyorsan le kellet ülnöm. Bikaerős. Amikor már megengedhettem magamnak és felismertem a dohányzás lehetséges következményeit, csak finom cigarettákat szívtam, szívtunk a feleségemmel. Ö is korán kezdte. Ha tudtuk volna…

Három éve Óbudára költöztünk a belvárosból. Lakás eladás, vétel, hercehurca, költözés, stressz, kinek jutott eszébe a tüdőszűrés, kinek volt arra ideje? Nekünk nem. (Felelőtlen buták, mondom most.) Más levegő, más fűtés, munkahelyen légkondi, annak tudtuk be, hogy a feleségem elkezdett köhécselni. Hol alábbhagyott, hol erősödött, időjárástól is függött. Száraz a levegő a lakásban. Vásároltunk párásító készüléket, semmi változás. Orvoshoz ment, kapott gyógyszert, javult. Később rosszabbodott, már nem köhécselt, erősen köhögött. Amikor a zsebkendő, amit a szája elé tartott, rózsaszín lett, megijedtünk. Egy kicsit. Megint orvos, gyógyszer, enyhe javulás, pár hétig. Aztán visszaesés. Feleségem ráeszmél, mondja: „lehet, hogy ez nem torok, vagy gége probléma, menjünk csak el tüdőszűrésre! Irány a Laktanya utca, úgyis régen voltam, még a belvárosban, de ott nem láttak problémát.”
Telefon a páromtól. „A Tüdőgondozóból hívlak, Argai Doktornő azt mondta, lát valamilyen elváltozást, ezért fel kell mennem Hozzá.” Megijedt. Most nagyon. Ismét telefon: „baj van, nagy baj, az van ide írva: „a tüdő, vagy a hörgők rosszindulatú daganata”. Csönd. Hosszú csönd. Ne sírj, majd este megbeszéljük. Aztán este elolvastuk még tizenvalahányszor, ez nem lehet tévedés, ilyet leírni, kőkeményen, határozottan, tévedhetetlenül. De honnan tudja a Doktornő, hogy rosszindulatú? Lehet, hogy mégsem? Másnap ismét telefon a Doktornőnek, időpontkérés, előjegyzés miatt. Mindig sokan vannak a rendelőben, mégis a megbeszélt időpont: nem egy hét múlva, nem pár nap múlva, nem is egy nap múlva! Most! Ha kérhetem. Azonnal ment. Nem tévedés, rosszindulatú. Rák. Műteni kell, ha lehet, ha még lehet. Ilyen súlyos? Igen, nagyon! Ebbe bele lehet halni!
Aznap este már nem gyújtottunk rá!
Rögtön tudta, kinek kell telefonálni, egy percet sem késlekedett, másnap már fönt a hegyen, az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetben voltunk. Ott, ahol a Doktornőnk is dolgozott, mielőtt a III. kerületbe jött. Eleget látott, azért tévedhetetlen a diagnózisa! Vizsgálatok sora után eldöntetett a műtét időpontja. Nagy műtét volt. Sikeres. Azóta másfél év telt el, a feleségem panaszmentes. Dr. Csekeő Attila professzor úr is elégedett. Volt abban valami sorsszerű, hogy éppen Óbudára költöztünk, éppen Argai doktornő rendelt, ez nem véletlen, így kellett történnie.
Bizonyára az én tüdőm sem rózsaszínű már, 40 évi dohányzás után mit várhatok? A fent említett CT vizsgálat azt mutatta ki, hogy egy tüdőgyulladás maradványa látható. A Doktornő most sem tévedett. Nincs az elváltozással tennivaló, de nem szabad róla megfeledkezni, mondjuk oly módon, hogy rágyújtok egy cigire. Soha! Aznap, amikor elszívtuk az utolsó szálat, a maradék dobozt 12 db cigivel eltettük. A spájzban ugyanott találjuk ma is. Érintetlen. Mementó!
Milyen volt leszokni? Mellébeszélnék, ha azt mondanám, hogy könnyű. De csak a gondolat volt „szörnyű”, hogy mi lesz velem cigi nélkül? Amikor megkívántam, megkívántuk a cigit, csak arra gondoltunk: „a tüdő, vagy a hörgők rosszindulatú daganata”. Ennyi… Tulajdonképpen nekem nem volt „kötelező” leszoknom, mert én tünetmentes voltam, de a feleségem gyógyulásáért mindent! Kaptam Tőle egy adag tapaszt, hogy csökkentse az esetleges elvonási tüneteket. Felraktam, de alig jelentett valamit ahhoz az eltökéltséghez viszonyítva, ami attól kezdve munkált bennem, amióta megcsapott bennünket a halál szele. Azt hiszem három adagból állt egy kúra, a másik kettőt meg se vettük. A feleségem nem szedett, nem ragasztott semmit, annyi szenvedés után, amit Ő átélt, erre a problémára Ő oly magaslatból tekintett, hogy onnan nézve olyan parányinak látszott ez az elvonási tünet kép, hogy egyszerűen átlépett rajta, mint egy csikken, a járdán.
A hét végén szüleim sírjánál voltunk. Hazafelé menet Sárospatakon kell keresztül menni. Régi vágyam, hogy a Kossuth fiúkollégiumban végigjárhassam és megmutathassam a fiamnak azokat a szobákat, tanulótermeket, ahol négy nagyon szép gyermekévet töltöttem. Érettségi találkozókon ez valahogy mindig kimaradt, pedig sokszor álmodom a kollégiumról. Nagyon kedves volt a nevelőtanár, elmondtam mi járatban vagyunk, magunkra hagyott a fiammal, járjuk be nyugodtan a koleszt. Diák nincs, hétvégére hazautaztak. Alig változott valami, más volt a berendezés, néhány hálószobát átépítettek, de alapjában ugyanaz a látvány fogadott, mint 1967-ben. Különösen abban a szobában, ahol negyedikben laktunk, tanultunk negyedmagammal. Feltartóztathatatlanul peregtek az emlékképek. Tovább léptünk. Egy villanás, itt kell lenni a dohányzónak! Szaporábban kezdett verni a szívem. Azám, a DOHÁNYZÓ. A szentéj. Vajh mi lehet benne, füstös-e még? Ó, dehogy, hófehér falak. Számítógépterem! Első percben kicsit csalódott voltam, mert ugye a nosztalgia, de a másodikban már örültem. Hiába, no! Egyre bölcsebb a pataki diák.

Budapest, 2009. október 16.

Hozzászólás itt nem engedélyezett.