“Korábban, 1974 és 1981 között az Országos Ideg-és Elmegyógyászati Intézet — mai nevén Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet — gyermekpszichiátriai osztályán dolgoztam, ahol a kábítószer-függőségben szenvedő fiatalok gyógykezelése volt a feladatom.
A tevékenységem főleg a szenvedélybetegek felügyeletére és őrzésére korlátozódott, hiszen a régi rendszerben a kábítószer-függőség kapitalista torzulásnak számított, amiről szinte beszélni sem volt szabad. A legtöbben undorodtak a “szipusoktól”, az alkoholizmust sokkal jobban tolerálták az emberek. Napról napra szélmalomharcnak tűnt a munkám, míg1981-ben végleg megcsömörlöttem. Ekkor ugyanis találkoztam egy édesanyával, akinek kábítószerfüggő fia egy évvel azelőtt hunyt el, s most a másik gyermeke is rászokott e káros szenvedélyre. Segítséget kért tőlem, ám én megfutamodtam, s inkább a III. kerületben gyermekorvosként praktizáltam tovább. A nyolcvanas évek vége felé nem csak a demokratizmus kapott szabad utat, hanem a kemény drog is beáramlott az országba, s mindenki láthatta, hogy rövid időn belül akár egész családokat is a pusztulásba dönthetnek a rabul ejtő szerek.
Éreztem, hogy feltétlenül részt kell vennem a fiatalok megmentésében, ezért az 1990-ben életre keltett, huszonhárom gyermekorvos által létrehozott Óbuda-Békásmegyer Gyermekeinek Egészségéért Alapítványon belül kialakítottam egy mentálhigiénés munkacsoportot, mely elkészítette a régió drogtérképét. Segíteni akartunk a rászorulóknak, ki akartuk szakítani a kábítószerező fiatalokat az őket körülvevő káros közegből. Szabó András a munkacsoport egyik tagja, a Kapocs Ifjúságsegítő Egyesület vezetője elmesélte hogy mennyire mély benyomást gyakorolt rá az Egyesült Államokban működő Midnight Basketball Legaue mozgalom. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy Magyarországon is beindítunk egy hasonló segítő programot.
A saját pingpongasztalomat elhoztam szentendrei lakásomból, s az óbudai rendelőbe vittem azzal a céllal, hogy hétvégenként éjszakai meccseket szervezek az utcán lődörgő fiataloknak. Körülbelül hat hónap kellet ahhoz, hogy beszerezzem a szükséges engedélyeket, és az akadályok leküzdése után a Vörösvári úti gyermekrendelő várójában péntek és szombat éjjelenként végre felgyulladtak a fények, elkezdődhetett a játék. Először csak néhány lelkes kollégámmal együtt ütöttük a labdát, ám hamarosan egyre több fiatal is tiszteletét tette a teremben. Megittak néhány üdítőt, megettek néhány szendvicset, majd később a szemlélődőkből játékossá váltak. Egy hónappal később már huszonöt-harminc fiatal pingpongozott rendszeresen éjszakánként a rendelőben. A gyerekek körében egyre népszerűbb lett az “esti program”, s a szülők is megnyugodhattak, hogy a csemeték nem az utcán kóboroltak. Ebben az időszakban akasztotta rám az egyik újságíró a “Pingpong doki” becenevet, amelyet azóta is büszkén viselek. A rendezvények sikerén felbuzdulva elindult egy népszerűsítési program.”
Több riport, interjú is készült a Holdsugár Programról. Rendszeresen tartottak bemutatkozó Road Show-kat, országos bajnokságokat, melyekre meghívtak neves közéleti embereket, művészeket, élsportolókat is. Mindig is fontosnak tartották a sajtó jelenlétét, hiszen csak így ismerhették meg Őket. Eleinte az tetszett az embereknek, hogy egy orvos éjszaka pingpongozik a rendelőjében, de mára már a program önálló életet él, és önmagáért ismerik.
